merinnor

Vége a Karácsonynak. Ezzel nem mondtam sok újat valószínűleg senkinek. Én még egy kicsit azért beszélnék róla, elmondom, hogy hogy képzelem el az ünnepet a későbbiekben a saját családommal.

Először is nyugodt lesz. Senki sem fog semmit azért csinálni, mert ilyenkor azt kell, vagy azt illik. Azért vesz - jobbesetben készít - ajándékokat, mert szereti a megajándékozottat. Az ajándéknak pedig nem kell nagynak lennie, de mindenképpen személyesnek. Nem szeretném, hogy ha a tárgyak elnyomnák, az ilyenkor szerintem sokkal fontosabb hangulatot, együttlétet.

Karácsony előnapján (24-én) az egész család együtt készülődne az ünnepekre. Együtt törtténne a főzés, sütés, takarítás, lakás díszítés, faállítás. (Ez az egész vízió természetesen akkorra datálódik, amikor a gyerekek már rájöttek arra, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat, és szeretnének ők is résztvenni a készülődésekben.) Az ajándékcsomagolás természetesen külön, és csomagolás alatt nem azt értem, hogy beletesszük egy szatyorba:) akkor már inkább újságpapírba, hogy még újrahasznosítás szaga is legyen a dolognak, de persze a legszebb valamilyen csomagolópapír. Aztán szenteste... egy kis éneklés, ajándékozás, beszélgetés, vacsora, még több beszélgetés. Jó hangulat tud lenni egy gyertyafényes estének.

Másnap és harmadnap rokonlátogatás. Az ottani helyzet persze nem csak tőlünk függne, de azért törekedni kell a békére.

Nagyjából ennyi. Persze, kevés a konkrétum, de hol vagyok én még a megvalósításhoz képest... Inkább a hangulat ami fontos. Legyen néhány nap, amikor mégjobban odafigyelünk a másikra, egymásra, a családra. Mert valahol ez a család ünnepe is...

Emlékszem régebben mennyire vártam a karácsonyt. Az ajándékok miatt elsősorban persze. Kisgyerekként ez volt a fontos. Nem tudatosult bennem még, hogy másról szól az egész.

Kicsit később szintén az ajándékokról szólt. De akkor már az én ajándékaimról. Járkáltam az üzletekben, sorbanálltam, mert ajándékot kell venni... Azt hiszem még akkor sem tudtam miről szól.

Eztán az ajándékokról szólt. Viszont már én magam készítettem őket, és egyáltalán nem érdekelt az, hogy én mit kapok. Azthiszem kezdtem rájönni...

Mostanában amire vágyok az az, hogy legyen egy nyugodt, békés estém. Arra, hogy ne csak ajándékokkal tudjam kifejezni mások felé, hogy szeretem őket, és hogy mennyire fontosak, és ne csak ezen az egy napon legyen mindenki fontos. Mert hiába érezzük azt, hogy fontos valaki, ha egész évben nem beszélünk vele, akkor hiába kap valamit ma, nem lesz ugyanaz az érzés.Ünnepeljük azt, hogy egész évben szerettük a másikat! Szerintem ez az egész lényege...

Boldog, békés, szeretetteljes Karácsonyt kívánok mindenkinek!

eljött a karácsony -
nem biztos hogy vártam
sorban is csak jó ha
öt-tíz percet álltam

nekem ez az ünnep
nem épp' az a nap
amikor az érdekel
hogy ki kitől mit kap

fontosabb a szeretet,
család és a béke
minthogy aranyból legyen
fenyőm minden éke

Ilyenkor vizsgaidőszakban mindig előjön egy régi probléma: mennyire éri meg ez az egész szenvedés?

Először is ugye nem ártott volna szorgalmi időszakban többet tanulni. Valóban nem. Lehetőség is volt rá. Valószínűleg a lelkesedés hiányzott. Tehát ha ekkor többet tanulok, akkor nem lenne ekkora szenvedés ez az egész.

Viszont ha mindent megtanultam volna, akkor meg a környezetemre nem lett volna időm. Márpedig én nem szeretek begubózva ülni hónapokon keresztül az asztalom mellett...

Ez az egyik része a dolgoknak. A könnyebben kezelhető. Vállaltam azzal ezt a részét a szenvedésnek, hogy korábban másba fektettem az energiáimat. Hogy megérte-e vagy sem, az már egy másik kérdés.

A másik része viszont sokkal érdekesebb és nehezen kezelhetőbb. Ennek is két része van. Van egy ami az adott célt kérdőjelezi meg, és van ami pedig az egészet önmagában.

Az első az az, hogy vajon jó pályán vagyok-e. Bevallom őszintén nem tudom. Néha úgy érzem igen, néha pedig hogy nagyon nem. De amíg több örömöt lelek benne, mint keserűésget addig folytatom. Amúgy sincs másik ötletem... Tehát sok energiát fektetek bele és csak reménykedem, hogy megtérül. Az egész élet a bizalomról szól, pont ez a terület lenne kivétel? Megnyugtat azért az a tény, hogy sohsem késő változtatni, viszont mindig érdemes. Egy biztos, ettől nem leszek kevesebb...

A második pedig, hogy van-e értelme egyáltalán tanulni... Hát igen... Amikor azt látni, hogy manapság mekkora sikereket lehet elérni pusztán tehetséggel, szerencsével, vagy aljassággal... Ezzel csak az a gond, hogy eddig nem fedeztem fel magamban semmilyen tehetséget. Semmi olyasmit, amivel sikereket érhetek el. Tehát marad a kemény munka. Talán így édesebb is a siker. Jó érzés a kemény munka után hátradőlni.

Az életben, szerintem, mindenért meg kell küzdeni ami fontos. Egy kapcsolat sem megy magától, nem fog senki egyik pillanatról a másikra egy jó családi közösséget megteremteni, senki nem fogja a gyerekét jól nevelni úgy, hogy nem is ismeri, és nem látja mondjuk adott esetben.

ÉS akkor elérkeztünk a fő témához:)

Fontos eldönteni, hogy milyen sikereket, illetve, hogy miben akarunk sikereket elérni. Hogy mi a fontosabb. Ha számomra a pénz, karrier jelentené a dicsőséget illetve a büszkeséget, akkor már rég abbahagytam volna ezt az egyetemet, és valami olyan lehetőség után néztem volna, ahol pár év kemény munkával nagyot lendíthetek az ügyemen. Célkitűzés lehet az, ilyen esetben, hogy negyven éves korom felett már nem szeretnék dolgozni... ez ugye 20 év kemény munkát jelentene, ami mellett nincs semmire időm, csak magamra, és még magamra se nagyon. ha már sok pénzem van, elveszek egy fiatalabb nőt, aki a pénzemért fog szeretni rosszesetben, és lesz mondjuk egy gyerekem, mert a több az több idő, és időm valószínűleg negyven év felett sem lesz sok, mert nem fogom tudni abbahagyni a munkát. Válások, új házasságok... stb. és ott állok öregkoromra egyedül, de gazdagon.
Nyilván ez egy sarkított kép, és nem feltétlenül igaz manapság, de talán a lényeg érthető.
Semmi baj nem lenne ezzel a modellel, ha ilyen könnyen menne. Mert akkor negyven éves koromtól csak a családommal foglalkozhatnék... de ez csak nagyon keveseknek adatik meg.

Én valahogy nem erre vágyom. A pénz csak annyira érdekel, hogy az szükséges és elégséges feltételek meglegyenek a leendő családom számára. Inkább arra törekszem, hogy a leendő családomban érjek el sikereket. Hogy szeressenek a gyerekeim, hogy jól kijöjjek a feleségemmel, hogy egymásnak teljes értékű társai lehessünk. Sokkal többet ér egy átbeszélgetett, átmesélt este egy jó társaságban, vagy az, hogy a gyerekeim jó apának nevezzenek, vagy, hogy a feleségemmel szeressük egymást, mint bármennyi pénz. Én így vagyok vele. Ez is önzőség valahol. De jobb attól boldognak lenni, hogy mást boldoggá teszek, mint attól, hogy mekkora a bankszámlám.

Valahol az emberek kapcsolatai is úgy működnek mint a bankok. Csak itt pénz helyett szívességeket fektetünk be, a hozam pedig vagy a saját örömünk, hogy mást boldoggá tettünk, vagy ha kicsit önzőbbek vagyunk, akkor az, hogy ha legközelebb nehéz idők jönnek számíthatunk arra, hogy az akinek szívességet tettünk, majd viszonozza. Kockázat csak a második esetben van. Azt hiszem erre mondják, hogy naívság.

Egész jól eljutottam a tanulástól a család-karrier probléma egyik szemszögből való vizsgálatára. Erről még órákat lehetne beszélni... Majd egyszer összeszedem jobban a gondolataimat.