merinnor

nyilván sokan írtak már hasonló témában, jelentettek meg könyvet, beszéltek róla stb. én ennek ellenére leírom azt amit én gondolok.

miért játszunk szerepeket? miért van az, hogy minden társaságban, minden környezetben máshogy viselkedünk? egyáltalán: mindenki ilyen? vagy vannak, akik mindenhol önmagukat adják? valyon az ember az alkalmazkodóképességéért cserébe elvesztette az egyéniségét? van-e egyáltalán egyéniségünk? vagy csak szabályok irányítanak minket? nincs semmilyen akarat? mi is csak gépek vagyunk? mondhatom-e bárkire is hogy ismerem? vagy hogy ő ismer engem? én tudom-e hogy milyen vagyok?

ezeken a kérdéseken néha elmerengek. látható, hogy egy kezdő gondolat mennyifele ágazhat szét. képtelenség mindenre válaszolni. és nem is fogok. ez mindenkinek a maga dolga. én azt írom le, amit gondolok.

az első alkalom amikor ezt a jelenséget tudatosítottam magamban valahol általános környékén lehetett. az ember tanul olyan kifejezéseket, amit addig nem hallott, otthon jól leszídják érte, de az iskola más. a haverokkal máshogy beszélünk. velem is ez volt. otthon vigyáztam, a szünetekben meg nem. és nem tudtam, hogy miért van ez. most akkor én rossz ember vagyok? tegye fel a kezét, akinél nem volt ez, és veregesse meg a saját vállát.

nem részletezném, milyen az amikor valaki szerepet játszik, és azt sem, hogy ezek hol figyelhetők meg, és hogy milyen helyzetekben. mindenki tudja.

a cselekedeteink alapvetően kétfélék lehetnek.

van amikor belülről jön, nem hajtja semmilyen megfelelési kényszer, és csak azért történik, hogy másnak (!) jó legyen, hogy más boldogabb legyen. és ami még fontos, szeretet és öröm kíséri. ilyen az, amikor nem akarok megbántani valakit, és ezért máshogy adom elő a dolgot, vagy tudom, hogy jól fog esni valakinek valami, és ezért megcsinálom, függetlenül attól, hogy más dolgom is lenne. és ez igazából nem is szerep. önzetlenség. és valahol mélyen mindenkiben ott van.

de lehet olyan helyzet is, amikor a saját érdekünkből teszünk valamit. na ez már rossz. és elítélendő. a kettőt tehát egy éles határfelület választja el egymástól. egyfelől áll a szeretet és önzetlenség, másfelől meg a megfelelniakarás, irigység, számítás, stb. kérdés, hogy le tudjuk-e győzni.

az első fele, része az énünknek. a második is. de olyasvalami ami ellen küzdeni kell.

hogyan várhatjuk el mástól, hogy önmagát adja, hogy ne verjen át, ne hazudjon, amikor mi is ezt tesszük? sehogy.

mi van akkor, ha valakinek nem tetszene az, aki valójában vagyok és ezért inkább folyton azt mondom, amit hallani akar, mégha nem is értek vele egyet? őszintén. kinek jó ez? nekem nem, mert feladom önmagam. neki sem mert nem engem, hanem másvalakit szeret meg, ismer meg, fogad el, és ha kiderül, hogy mégsem olyan, az neki is pont úgy rossz...

nagyon fontos az őszinteség. nem véletlenül nincsenek manapság hosszútávú kapcsolatok... vagy legalábbis nagyon ritkák - talán ez a megfelelő. az emberek nem ismerik meg egymást teljesen. azt hiszik, ha valami kellemes, az már épp jó is. és nem sokakban merül fel, hogy talán a másik nem önmagát adja. de előbb utóbb úgy is kiderül. minek akkor játszani.

aztán ott vannak a barátok. ismételten kérem tegye fel a kezét, aki még semmit sem csinált a saját akarata ellenére azért, hogy a barátai elfogadják, hogy menőnek tartsák? ki nem játszotta meg magát, egy kis figyelemért?

én manapság csak olyan embereket engedek közel magamhoz, akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok. ehhez az is kell, hogy önmagam legyek. nem azt mondom, hogy könnyű. nagyon nem az. de megéri. mert így nem csalódhatok.

le kell vetnünk magunkról a burkot. és ettől még senki sem veszti el az önállóságát. mindig marad egy darab belül, ami csak a milyenk, csak mi tudunk róla. de ez így van rendjén. zavarna, ha valaki ismerné az összes gondolatomat.

és segítsünk másokat. próbáljuk meg jobban megismerni, és szeressük őket olyannak, amilyenek. így sokkal könnyebb.

nem nyerhetünk mindig. ez egyértelmű. de hogyan fogadjuk, ha valami nem sikerül? ha nem nyerünk? ha kirúgnak? ha kidobnak? ha nem fogadják el egy ötletünket? ilyenkor sokan úgy érzik, hogy megszégyenültek, hogy megalázták őket, hogy nem jók semmire és összetörnek. más dühöngeni kezd és mindenkit okol, csak magát nem. van aki nem vesz róla tudomást. de melyik a jó?

ha valami nem jön össze, sokszor magunk vagyunk érte a hibásak, bármennyire is nehéz beismerni. ilyenkor nem vezet semmire az, hogyha dühöngünk, és az sem ha magunkba esünk. ez persze az első pillanatokban nehéz. nehéz mosolyogva fogadni a kudarcot. néha mégis rákényszerülünk, hogy nagyobb baj ne legyen belőle. és nem tűnhetünk gyengének mások előtt. nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez jó. de én is ezt csinálom. csak a hozzám nagyon közeli emberek láthatnak gyengének. és csak egyetlen egyvalaki láthat olyannak amilyen vagyok. az élet szerepjátékokból áll. ezt mindenki beláthatja. máshogy viselkedünk otthon, máshogy ha a kedvesünkkel vagyunk, máshogy egy haveri társaságban. mindenhol úgy, ahogy szerintünk elvárják. szinház az egész világ... és ez nem jó. én próbálok róla leszokni. de néha még a számunkra legfontosabb embernek sem vagyunk képesek felfedni igazi valónkat. és ez nem csak nekünk rossz... de kicsit elkalandoztam. ezt majd máskor bővebben. szóval ha elmúlt ez az erős pillanat, már ha van ilyen, és nem dührohammal válaszolunk rá, érdemes végiggondolni, hogy tényleg úgy van-e ahogy gondoljuk. higgadt fejjel. mit csinálhattam volna jobban, mit tehettem volna még azért, hogy sikerüljön, hogy ne így legyen? hol rontottam el? sokakban idáig rendben is megy minden, de nem képesek felismerni a valódi okokat. az, hogy nem néztem ki jól, nem tetszett neki a képem, legközelebb majd jobban megfésülködöm, jobb puskát írok, nem válasz semmire... de ha megvan a valódi ok, akkor sokkal egyszerűbb lesz legközelebb.

el kell tudni fogadni, hogy hibáztunk. mindenki hibázik. és még mindig nem dőlt össze a világ. ragadjuk meg úgy a hibát, mint egy leküzdésre váró lépcsőfokot, a tökéletesség felé. de tudnunk kell, hogy sohasem lehetünk azok. közelíthetünk hozzá, mint néhány szent életű ember. de elérni sohasem fogjuk...

de megeshet az is hogy mi mindent megtettünk és mégsem. van olyan, hogy tényleg nem rajtunk múlt. hisz a felettünk ítélők ebben az esetben szintén tévedhetnek, ők is emberek. és a legtöbbjüknek van előítélete. ismerek néhány olyan embert, akinek a szemében bármelyik cselekedetem, legyen akármilyen jó, elítélendő. van ilyen. és nagyon nehezen tudom a mai napig feldolgozni. de ha tiszta a lelkiismeretem, hogy mindent megtettem és tényleg nem rajtam múlt, akkor kár idegesíteni magam rajta. valaki fent nem így akarta. el kell fogadni, és meg kell látni, hogy ez valahova vezet. lehet, hogy pont egy ilyen miatt kerül előtérbe valami más, amivel később bebizonyíthatjuk magunknak, hogy igenis érünk valamit... feltéve ha észrevesszük.

fontos az önismeret. hogy mit miért csinálok. mert amíg nem értem magamat, nem tuodok megérteni másokat sem.

és ha netán fordított helyzetbe kerülnénk, hogy a mi kezünkben van valaki sorsa, gondoljuk végig egyszer, hogy valóban a lehető legjobb döntést hozzuk meg figyelembe véve az adott körülményeket, és hogy nem azt nézzük, hogy ki is van az adott dolog mögött mint ember. mert lehet nekem bármekkora ellenségem, és tarthatom bármennyire rossz embernek, attól még ő is csinálhat jó dolgokat.

mindig tiszta lelkiismerettel cselekedjünk!

Végre vége van. Az első vizsgaidőszakom. Most értékelnem kell, leszűrni a tanulságot. Nem volt könnyű. De sokat tanultam belőle... Hogyan osszam be az időmet, hogyan tanuljak, és hogy mennyire kell izgulnom egy-egy vizsga előtt. És azt is, hogy nem csak rajtam múlik. Nagyrészt rajtam, de nem teljesen...

Ez a legutolsó kémia vizsgámon látszik leginkább. Az elsőn hazaküldtek, hogy tanuljam meg. Visszamentem egy átpihent hétvége és három nap laza felkészülés után. És ötös lett. Én nem érzem úgy, hogy a kettő között ennyi különbség lett volna. Igaz, hogy az elsőn még nem teljesen ált össze teljesen, és az is, hogy nagyon izgultam. De valamit tudtam. És nem is keveset. De nem panaszkodom. Így volt jó. Megérte, mert mostmár haszálni is tudom amit megtanultam.

És most sokkal jobb minden. Máshogy fogok nekifutni az egésznek. Nem lehet sokáig csinálni úgy, ahogy eddig csináltam. Tanulni kell év közben is. De most először is kipihenem az elmúlt néhány hetet. Tanulni is fogok. De nyilván az már nem lesz ennyire agresszív. És aludni is többet fogok. Sokkal jobban megy alvással. És időt fogok szakítani olyan dolgokra is amire eddig nem sikerült.

Az első akadályt sikerrel vettem. Nem pont úgy, ahogy szerettem volna, de összegezve végül is sikeres lett. Ez a lényeg. A következő jobb lesz. ...