merinnor

ajon meddig megy el az ember? meddig akar még istetn játszani? vagy addig nem nyugszik amíg el nem játsza ő is a teremtést? fényt csinál a sötétségben, állatokat, növényeket teremt, és gépet alkot a saját képmására. de mi van ha nem csak eddig fog tartani a történet. hanem a gép is elárulja az embert? elűzzük őket? megsemmisítjük őket? vagy békét, szövetséget kötünk? szerintem érdemes elgondokozni picit a technika csodái mellett.

ma megnéztük a kempelen néven futó kiállítást a műcsarnokban. lenyűgöző, de valahol félelmetes volt.

lenyűgöző, hogy egy ember ill maga az emberi faj mire képes. mi mindent tud megalkotni saját maga képére, és a természetből elcsent ötletek mintájára. tudom, ma ez már semmiség. semmiség, hogy egy rozoga robot mindenhova kövessen, hogy egy gép sakkozzon, hogy két számítógép egymással beszélgessen egy feldobott témáról. hogy létezik virtuális valóság. és valamier biztos jó ez a fejlettség. előrébb viszi a világot, megszünteti az éhinséget, háborúskodást és életeket ment.

egy fokig minden hasznos szép és jó. csak tudjunk megállni

régen írtam. vizsgaidőszak, szorgalmi időszak, azt hittem nem lesz időm... lett volna. csak nem tudtam írni. nem tudtam volna mit írni. majd talán most. megváltoztak körülöttem a dolgok. már kezdem megszokni. és megtaláltam a kiutat is. talán.

mint mondtam megváloztott körülöttem a világ. de én sem vagyok ugyanaz. minden nap egy kicsivel több, és mindennap egy kiscsivel kevesebb is. az hogy melyik dominál nehéz lenne megmondani.

a szerelmemből barát lett. bár mindig is az volt. kicsivel volt csak több. de úgy látszik zavarta őt. így utólag nézve talán engem is. nem tudtunk volna sokat egymás mellett élni. így viszont jobb. ismét győzött a szeretet. bár nem a szokásos módon. le kellett vedleni a régi bőrt. már túl szűk volt kettőnknek. de a szeretet maradt. az örök. sokan megutálják a másikat szakítás után. minket talán még jobban összehozott. talán mert a közös életünkben inkább ezt a szerepet osztottánk ránk. vannak persze még elrendezetlen gondolatok. de földi lények vagyunk. és a földi vágyak nem adják meg egykönnyen magukat. nem viselik el a beteljesületlenséget.

talán jobb is így. tanultam belőle sokat. és újra felfedeztem magamat. a megújulás képességét. és csak pillanatra zuhantam. de elkaptam a felém nyújtott kezet. és most újra talpon vagyok.

nem mondom azt hogy boldog is. nem vagyok még megelégedve azzal amit elértem, van elég sok célom amit még nem értem el. és a küldetésemet sem ismerem még. de napról napra közelebb kerülök hozzá, hogy végre meglássam. csak engedni kell.

inkább örülök. mert ok az mindig van rá. ha másnak nem, annak hogy élek. és hogy a világ, bármennyire is az ellentétét szajkózzák gonosz hangok, bármennyire is igyekszünk nem tudomást venni róla, bármennyire megszoktuk már, ennek ellenér szép. nézz meg egyszer egy napkeltét. akár a város felett. és ha utána még mindig nem látod amit én (pontosan úgy sohsem fogod), akkor gondolkozz el azon, hogy miért zártad le a beléd menő utat. valami oka van. és ha ezt megtalálod akkor le tudod győzni. elég, ha csak fényt engedsz magadba hogy láss.

olyan nincs, hogy nincs minek örülni. mindent lehet vidáman csinálni. és úgy könnyebb is

"ha muszáj akkor szívesen"

Mit ér az alvás ha álmodni nem tudsz
Céltalanul talán jobb is hogyha nem futsz
Mit ér az élet ha nem szeret senki
Penészes kenyeret nekem se jó enni
Voltam már sokminden de nem volt elég ennyi
Sohasem akartam társaságban menni
Magányosan fáztam mások között féltem
Mondták hogy jó ez így de nem volt menedékem
Mindig a jövőnek nem a mának éltem
Nem voltam önmagam ez volt az én vétkem
De lehullt már az álca estre hajnal ébredt
Megtaláltam magam a fénylő napsütésben
Gyógyítani akarok: a legnagyobb álmom
Én vagyok az egy ki minden a világon