merinnor

Mezőn egy virág
De nekem a világ
Oly szép
Hogy semmiképp
Sincs olyan halandó
Ki ő hozzá fogható

Szerény
E lény
De a fény
Mely ráhullik hajnalban
S beteríti testét
Már várja az estét
Mert pirulni kénytelen
Ez égi-földi remeken

Néha az ég beborul
Orvul
A jókedv is csorbul
De másnap újból
Nevetés szól
S virágom már tudja
Örök a tavasz

várom a percet
azt az egyet
mikor végre
szemtől szemben
állsz majd énvelem
s halvány kis érzelem
mely eddig élt bennem
kibontja virágát
és rádteríti a szerelem-mező
bódító illatát

Összedőlt az álomvár

Fájt ugyan egy kicsit
Mit kicsit nagyon
De én nem hagyom

Nem volt nehéz

Két kéz csak mi létre hozta
Igen csekély csapzott munka
Összedőlt mert nincs alapja

Belefogok újra

Nehéz lesz a küzdelem
De ez nekem most lét elem
Úgy hívom a végzetem

Nagyon nehéz

Sorsom mégis előre mutat
Menj és csináld meg az utat
Mely az ő tornyába vezet

S ha munkád őszinte kitartó és bátor
Lehozhatod őt a való-álomvárból

Vége a Karácsonynak. Ezzel nem mondtam sok újat valószínűleg senkinek. Én még egy kicsit azért beszélnék róla, elmondom, hogy hogy képzelem el az ünnepet a későbbiekben a saját családommal.

Először is nyugodt lesz. Senki sem fog semmit azért csinálni, mert ilyenkor azt kell, vagy azt illik. Azért vesz - jobbesetben készít - ajándékokat, mert szereti a megajándékozottat. Az ajándéknak pedig nem kell nagynak lennie, de mindenképpen személyesnek. Nem szeretném, hogy ha a tárgyak elnyomnák, az ilyenkor szerintem sokkal fontosabb hangulatot, együttlétet.

Karácsony előnapján (24-én) az egész család együtt készülődne az ünnepekre. Együtt törtténne a főzés, sütés, takarítás, lakás díszítés, faállítás. (Ez az egész vízió természetesen akkorra datálódik, amikor a gyerekek már rájöttek arra, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat, és szeretnének ők is résztvenni a készülődésekben.) Az ajándékcsomagolás természetesen külön, és csomagolás alatt nem azt értem, hogy beletesszük egy szatyorba:) akkor már inkább újságpapírba, hogy még újrahasznosítás szaga is legyen a dolognak, de persze a legszebb valamilyen csomagolópapír. Aztán szenteste... egy kis éneklés, ajándékozás, beszélgetés, vacsora, még több beszélgetés. Jó hangulat tud lenni egy gyertyafényes estének.

Másnap és harmadnap rokonlátogatás. Az ottani helyzet persze nem csak tőlünk függne, de azért törekedni kell a békére.

Nagyjából ennyi. Persze, kevés a konkrétum, de hol vagyok én még a megvalósításhoz képest... Inkább a hangulat ami fontos. Legyen néhány nap, amikor mégjobban odafigyelünk a másikra, egymásra, a családra. Mert valahol ez a család ünnepe is...

Emlékszem régebben mennyire vártam a karácsonyt. Az ajándékok miatt elsősorban persze. Kisgyerekként ez volt a fontos. Nem tudatosult bennem még, hogy másról szól az egész.

Kicsit később szintén az ajándékokról szólt. De akkor már az én ajándékaimról. Járkáltam az üzletekben, sorbanálltam, mert ajándékot kell venni... Azt hiszem még akkor sem tudtam miről szól.

Eztán az ajándékokról szólt. Viszont már én magam készítettem őket, és egyáltalán nem érdekelt az, hogy én mit kapok. Azthiszem kezdtem rájönni...

Mostanában amire vágyok az az, hogy legyen egy nyugodt, békés estém. Arra, hogy ne csak ajándékokkal tudjam kifejezni mások felé, hogy szeretem őket, és hogy mennyire fontosak, és ne csak ezen az egy napon legyen mindenki fontos. Mert hiába érezzük azt, hogy fontos valaki, ha egész évben nem beszélünk vele, akkor hiába kap valamit ma, nem lesz ugyanaz az érzés.Ünnepeljük azt, hogy egész évben szerettük a másikat! Szerintem ez az egész lényege...

Boldog, békés, szeretetteljes Karácsonyt kívánok mindenkinek!

eljött a karácsony -
nem biztos hogy vártam
sorban is csak jó ha
öt-tíz percet álltam

nekem ez az ünnep
nem épp' az a nap
amikor az érdekel
hogy ki kitől mit kap

fontosabb a szeretet,
család és a béke
minthogy aranyból legyen
fenyőm minden éke

Ilyenkor vizsgaidőszakban mindig előjön egy régi probléma: mennyire éri meg ez az egész szenvedés?

Először is ugye nem ártott volna szorgalmi időszakban többet tanulni. Valóban nem. Lehetőség is volt rá. Valószínűleg a lelkesedés hiányzott. Tehát ha ekkor többet tanulok, akkor nem lenne ekkora szenvedés ez az egész.

Viszont ha mindent megtanultam volna, akkor meg a környezetemre nem lett volna időm. Márpedig én nem szeretek begubózva ülni hónapokon keresztül az asztalom mellett...

Ez az egyik része a dolgoknak. A könnyebben kezelhető. Vállaltam azzal ezt a részét a szenvedésnek, hogy korábban másba fektettem az energiáimat. Hogy megérte-e vagy sem, az már egy másik kérdés.

A másik része viszont sokkal érdekesebb és nehezen kezelhetőbb. Ennek is két része van. Van egy ami az adott célt kérdőjelezi meg, és van ami pedig az egészet önmagában.

Az első az az, hogy vajon jó pályán vagyok-e. Bevallom őszintén nem tudom. Néha úgy érzem igen, néha pedig hogy nagyon nem. De amíg több örömöt lelek benne, mint keserűésget addig folytatom. Amúgy sincs másik ötletem... Tehát sok energiát fektetek bele és csak reménykedem, hogy megtérül. Az egész élet a bizalomról szól, pont ez a terület lenne kivétel? Megnyugtat azért az a tény, hogy sohsem késő változtatni, viszont mindig érdemes. Egy biztos, ettől nem leszek kevesebb...

A második pedig, hogy van-e értelme egyáltalán tanulni... Hát igen... Amikor azt látni, hogy manapság mekkora sikereket lehet elérni pusztán tehetséggel, szerencsével, vagy aljassággal... Ezzel csak az a gond, hogy eddig nem fedeztem fel magamban semmilyen tehetséget. Semmi olyasmit, amivel sikereket érhetek el. Tehát marad a kemény munka. Talán így édesebb is a siker. Jó érzés a kemény munka után hátradőlni.

Az életben, szerintem, mindenért meg kell küzdeni ami fontos. Egy kapcsolat sem megy magától, nem fog senki egyik pillanatról a másikra egy jó családi közösséget megteremteni, senki nem fogja a gyerekét jól nevelni úgy, hogy nem is ismeri, és nem látja mondjuk adott esetben.

ÉS akkor elérkeztünk a fő témához:)

Fontos eldönteni, hogy milyen sikereket, illetve, hogy miben akarunk sikereket elérni. Hogy mi a fontosabb. Ha számomra a pénz, karrier jelentené a dicsőséget illetve a büszkeséget, akkor már rég abbahagytam volna ezt az egyetemet, és valami olyan lehetőség után néztem volna, ahol pár év kemény munkával nagyot lendíthetek az ügyemen. Célkitűzés lehet az, ilyen esetben, hogy negyven éves korom felett már nem szeretnék dolgozni... ez ugye 20 év kemény munkát jelentene, ami mellett nincs semmire időm, csak magamra, és még magamra se nagyon. ha már sok pénzem van, elveszek egy fiatalabb nőt, aki a pénzemért fog szeretni rosszesetben, és lesz mondjuk egy gyerekem, mert a több az több idő, és időm valószínűleg negyven év felett sem lesz sok, mert nem fogom tudni abbahagyni a munkát. Válások, új házasságok... stb. és ott állok öregkoromra egyedül, de gazdagon.
Nyilván ez egy sarkított kép, és nem feltétlenül igaz manapság, de talán a lényeg érthető.
Semmi baj nem lenne ezzel a modellel, ha ilyen könnyen menne. Mert akkor negyven éves koromtól csak a családommal foglalkozhatnék... de ez csak nagyon keveseknek adatik meg.

Én valahogy nem erre vágyom. A pénz csak annyira érdekel, hogy az szükséges és elégséges feltételek meglegyenek a leendő családom számára. Inkább arra törekszem, hogy a leendő családomban érjek el sikereket. Hogy szeressenek a gyerekeim, hogy jól kijöjjek a feleségemmel, hogy egymásnak teljes értékű társai lehessünk. Sokkal többet ér egy átbeszélgetett, átmesélt este egy jó társaságban, vagy az, hogy a gyerekeim jó apának nevezzenek, vagy, hogy a feleségemmel szeressük egymást, mint bármennyi pénz. Én így vagyok vele. Ez is önzőség valahol. De jobb attól boldognak lenni, hogy mást boldoggá teszek, mint attól, hogy mekkora a bankszámlám.

Valahol az emberek kapcsolatai is úgy működnek mint a bankok. Csak itt pénz helyett szívességeket fektetünk be, a hozam pedig vagy a saját örömünk, hogy mást boldoggá tettünk, vagy ha kicsit önzőbbek vagyunk, akkor az, hogy ha legközelebb nehéz idők jönnek számíthatunk arra, hogy az akinek szívességet tettünk, majd viszonozza. Kockázat csak a második esetben van. Azt hiszem erre mondják, hogy naívság.

Egész jól eljutottam a tanulástól a család-karrier probléma egyik szemszögből való vizsgálatára. Erről még órákat lehetne beszélni... Majd egyszer összeszedem jobban a gondolataimat.

négyóra negyven közel a hajnal
a világ még tele éjszakai zajjal
fenntart egy gondolat mely messze úszik
ha partot ér tovább kúszik
míg meglel édes álmodban
e vágy nélküli mámorban
s megpihen melletted
őrizni az álmod
segíteni Neked
egy szebb világot látnod

Figyelj a környezetedre!

Másnak a véleménye szent - ne próbálj meggyőzni senkit!

Utólag ne kritizálj semmit és senkit - mond meg neki ott és akkor, vagy hallgass mindörökre!

Beszélj kevesebbet, és amit mondasz mindig legyen értékes!

Mindig maradj higgadt - attól még hogy valami neked nem tetszik, nem biztos, hogy rossz!

kétlábú ágyak tánctalan bálban
kidőlt ablakok víztelen árban
faltalan házak fénytelen tájban
szürke alakok száraz sárban
elveszett remények fényes éjszakában

de egyszer még révbe érsz a távoli mában
és fürdeted majd arcod a napfény sugarában

tedd amit vágysz
vágyd amit teszel
ne féljél soha
az vagy aki leszel

a szeretet és a szerelem két külön halmaz nálam, de van metszetük. a szerelem inkább a szenvedély, a tűz, az érzékiség, a vágy, a szeretet inkább a bizalom, törődés és minden más ami két ember mély kapcsolatában szükséges.

ha szeretetben nincs meg a szerelem, akkor az barátság

ha a szerelemben nincs meg a szeretet, akkor az fellángolás

tehát a kettő ad értelmet a másiknak egy kapcsolatban számomra

a szerelem könnyen kialakul, és ha szerelemnek hívom, akkor megjelenik benne a szeretet is

de igazából az egész inkább olyan,

szóval az egész inkább olyan mint egy folyton növő buborék,

amita másikkal töltök meg, ahogy a két univerzum egybeolvad

de ahhoz hogy kimondjam, hogy ez már szeretet, mégpedig olyan szeretet ami egy férfi és egy nő között van jelen esetben, el kell érnie egy bizonyos telítettségi állapotot

tehát az elejétől jelen van

de mint a szerelem része

és nem teljes formában

A man went to trim his hair and beard. As always happens, he and the barber chatted about this and that, until - commenting on a newspaper article about street kids - the barber stated:

- As you can see, this tragedy shows that God doesn’t exist.

- How?

- Don’t you read the papers? So many people suffer, abandoned children, there’s so much crime. If God existed, there wouldn’t be so much suffering.

The customer thought for a moment, but his haircut was nearly finished, and he decided not to prolong the conversation. They returned to gentler topics, the job was done, the customer paid and left.

However, the first thing he saw was a tramp, with several days of beard, and long tangled hair. Immediately, he returned to the barber’s shop and said to the man who had served him:

- You know something? Barbers don’t exist.

- What do you mean, don’t exist? I’m here, and I’m a barber.

- They don’t exist! - insisted the man. - Because if they did, there wouldn’t be people with such longs beards and such tangled hair as I’ve just witnessed up on the corner.

- I can guarantee that barbers do exist. But that man has never come in here.

- Exactly! So, in answer to your question, God exists, too. It just so happens that people don’t go to Him. If they did, they would be more giving, and there wouldn’t be so much misery in the world.

Paulo Coelho

Halottak napja. Felesleges, vagy nem? Vajon akikről szól tudnak róla? Vajon őket érdekli? Elég csak az évben egyszer emlékezni rájuk? Miért egy kőről kéne eszembe jusson az akit szerettem. Mi köze van a sírnak ahhoz az emberhez? A teste az ő, vagy csak egy része? Miért KELL ez nekünk? Miért kell meglátogatni valakit akit nem is ismertem? Egyáltalán látogatás az, hogy kimegyünk a temetőbe? Ő ott van? Ott lakik? Nem bennünk? Nem valahol máshol? Pontt ott? Miért?
Miért kevesebb az, hogy én a jó dolgokra temető nélkül szeretek emlékezni? Miért jó az, hogy évente gyújtok egy gyertyát, ha ugyanezt megteszem évközben számtalanszor magamban? Biztos hogy ők vannak rosszabb helyen? Őket kell sajnálni? Miért sír mindenki? Azért talán, mert az elvesztett személy rossz helyre került? Vagy azért, mert annak aki ittmaradt rossz? És miért rossz nekem, hogy elvesztettem valakit? Tudom, hogy milyen helyre került? Tudom egyáltalán hogy más helyen van? Akkor miért sajnáljam? De tényleg! Miért? És miért sírok? Őt siratom? Vagy magamat, hogy ittmaradtam, miközben ő már máshol jár?
És mi van, ha én nem november másodikán akarok emlékezni? Mi van ha november másodikán nem akarok rá gondolni? Mi van akkor, ha június közepén gondolok rá? Vagy tavasszal? Vagy bármikor máskor?
Attól, hogy nem megyek temetőbe még elfelejtem őt?
Vajon azáltal, hogy nem szeretem a halottak napját valójában csak a halál gondolatát kerülöm?

Ha meghalok akkor sajnálni fogtok? És ha igen miért? Miért nem örültök? Nem tudunk semmit arról milyen ami utána jön. Akkor miért szomorkodni? Miért nem vagyunk vidámak? Miért ne?

Nem önzőség valakinek az ágya mellett állni és sajnál magunkat hogy milyen rossz lesz nekünk nélküle? Miért nem gondolunk arra, hogy esetleg neki lesz nehéz? Hogy lelkiismeretfurdalása lesz amiatt, hogy meg kell halnia?

Mert mindenkinek meg kell halnia. Vajon azért van az egész hallottasdi egy napba sűrítve, hogy máskor ne foglalkozzunk vele?

Jó ez így?

Most élsz! Nem holnap. Most! És meg fogsz halni. Igen meg... Te is csak teher akarsz lenni a családod hátán november másodikán? Akihez ki KELL menni, mert ez a szokás? Csak a szokás miatt gondoljanak rád?

Élj!

Eljutotamm egy elég szar helyzetbe. Viszonylag érdekes mondhatni. Felismertem magamban valamit. Ehhez kellett egy igen hosszú út. Kellett, hogy sokat hibázzam. Az egyetlen probléma ezzel az egésszel - mert ugye ez alapvetően jó, jó ha az ember eljut valahova - az az, hogy hiába tudom mit akarok, a hibáim miatt (amiket az út folyamán elkövettem) többé már nem elérhető. Szép kis helyzet...

Belenyugodhatok. Tény. De ebben az esetben talán jogosan érzem azt, hogy az út hiábavaló volt? Talán. A jövő szempontjából - egy bizonyos szempontból - persze nem. Ez is előre visz. Megtanít, hogy máskor hogy és hogy nem. Ettől még nem jó.

Tehetnék is ellene. Szembemehetnék azzal ami igazából jogos. Mert jogos, hogy a hibáim miatt elítélnek. Vagy mégsem az? Talán az ember változhat. Talán meg kéne értenie a világnak, hogy mit jelent az, hogy "tanul a hibáiból".

Én tanultam. Nem bántam meg hogy ide jutottam. Máskor nem így fogom csinálni. És talán akkor kevesebbet vesztek...