merinnor

nyilván sokan írtak már hasonló témában, jelentettek meg könyvet, beszéltek róla stb. én ennek ellenére leírom azt amit én gondolok.

miért játszunk szerepeket? miért van az, hogy minden társaságban, minden környezetben máshogy viselkedünk? egyáltalán: mindenki ilyen? vagy vannak, akik mindenhol önmagukat adják? valyon az ember az alkalmazkodóképességéért cserébe elvesztette az egyéniségét? van-e egyáltalán egyéniségünk? vagy csak szabályok irányítanak minket? nincs semmilyen akarat? mi is csak gépek vagyunk? mondhatom-e bárkire is hogy ismerem? vagy hogy ő ismer engem? én tudom-e hogy milyen vagyok?

ezeken a kérdéseken néha elmerengek. látható, hogy egy kezdő gondolat mennyifele ágazhat szét. képtelenség mindenre válaszolni. és nem is fogok. ez mindenkinek a maga dolga. én azt írom le, amit gondolok.

az első alkalom amikor ezt a jelenséget tudatosítottam magamban valahol általános környékén lehetett. az ember tanul olyan kifejezéseket, amit addig nem hallott, otthon jól leszídják érte, de az iskola más. a haverokkal máshogy beszélünk. velem is ez volt. otthon vigyáztam, a szünetekben meg nem. és nem tudtam, hogy miért van ez. most akkor én rossz ember vagyok? tegye fel a kezét, akinél nem volt ez, és veregesse meg a saját vállát.

nem részletezném, milyen az amikor valaki szerepet játszik, és azt sem, hogy ezek hol figyelhetők meg, és hogy milyen helyzetekben. mindenki tudja.

a cselekedeteink alapvetően kétfélék lehetnek.

van amikor belülről jön, nem hajtja semmilyen megfelelési kényszer, és csak azért történik, hogy másnak (!) jó legyen, hogy más boldogabb legyen. és ami még fontos, szeretet és öröm kíséri. ilyen az, amikor nem akarok megbántani valakit, és ezért máshogy adom elő a dolgot, vagy tudom, hogy jól fog esni valakinek valami, és ezért megcsinálom, függetlenül attól, hogy más dolgom is lenne. és ez igazából nem is szerep. önzetlenség. és valahol mélyen mindenkiben ott van.

de lehet olyan helyzet is, amikor a saját érdekünkből teszünk valamit. na ez már rossz. és elítélendő. a kettőt tehát egy éles határfelület választja el egymástól. egyfelől áll a szeretet és önzetlenség, másfelől meg a megfelelniakarás, irigység, számítás, stb. kérdés, hogy le tudjuk-e győzni.

az első fele, része az énünknek. a második is. de olyasvalami ami ellen küzdeni kell.

hogyan várhatjuk el mástól, hogy önmagát adja, hogy ne verjen át, ne hazudjon, amikor mi is ezt tesszük? sehogy.

mi van akkor, ha valakinek nem tetszene az, aki valójában vagyok és ezért inkább folyton azt mondom, amit hallani akar, mégha nem is értek vele egyet? őszintén. kinek jó ez? nekem nem, mert feladom önmagam. neki sem mert nem engem, hanem másvalakit szeret meg, ismer meg, fogad el, és ha kiderül, hogy mégsem olyan, az neki is pont úgy rossz...

nagyon fontos az őszinteség. nem véletlenül nincsenek manapság hosszútávú kapcsolatok... vagy legalábbis nagyon ritkák - talán ez a megfelelő. az emberek nem ismerik meg egymást teljesen. azt hiszik, ha valami kellemes, az már épp jó is. és nem sokakban merül fel, hogy talán a másik nem önmagát adja. de előbb utóbb úgy is kiderül. minek akkor játszani.

aztán ott vannak a barátok. ismételten kérem tegye fel a kezét, aki még semmit sem csinált a saját akarata ellenére azért, hogy a barátai elfogadják, hogy menőnek tartsák? ki nem játszotta meg magát, egy kis figyelemért?

én manapság csak olyan embereket engedek közel magamhoz, akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok. ehhez az is kell, hogy önmagam legyek. nem azt mondom, hogy könnyű. nagyon nem az. de megéri. mert így nem csalódhatok.

le kell vetnünk magunkról a burkot. és ettől még senki sem veszti el az önállóságát. mindig marad egy darab belül, ami csak a milyenk, csak mi tudunk róla. de ez így van rendjén. zavarna, ha valaki ismerné az összes gondolatomat.

és segítsünk másokat. próbáljuk meg jobban megismerni, és szeressük őket olyannak, amilyenek. így sokkal könnyebb.