merinnor

Ki kell mondani végre,
ordítani fel az égre
azt a fájó,
sokszor megalázó
szót:
vesztettem!

Lehet hogy megtettem mindent,
mit akkor és ott lehetett,
és eszmémben a cél
majdnem szentként lebegett...

De egyszerre vége!

És mint halál száll alá az éjben
a csatatér kihűlt mezejére
megfagyasztva mindent,
mi reményt adott, adhatott.

Egy-két ágyú megszólal még néha
beleordítva a néma
kárörvendő világba,
hogy tudassa ő él még,
de fejére szakad a fekete-kék ég...

És mostmár tényleg mindennek vége...

Vége, nincs tovább!
Hű katonám, ki megtettél mindent,
vonulj vissza végre!
Eddig harcoltál érte,
mint hős,
de most a félelem,
mint gyilkos érzelem
fogást talált lelkeden:
vajon mi lesz ezután
ez a sok szenvedés
nem érte meg tán?
Hiába volt?
Az majdnem szent cél
netán hamvába holt?

Ülj le egy percre!
Mit tanultál ebből?

Emeld fel fejed,
nincs mit szégyellni azon,
hogy ma a másik jobb volt.
Gondolkozz el azon,
máskor mit kell máshogyan.
Hogy akkor jobb legyen a vége,
hisz mindenkinek van
egy második esélye.